Hiába a sapka és a kabát, minden egyes szellő megborzongtat és reszketek: de nem bánom. Mélyen magamba szívóm a levegőt és érzem, ahogy a tüdőm megtelik annak hideg leheletével.

Már nem érnek el a város fényei. A hangok is messze elkerülnek. Egyedül vagyok, egyedül, hamis álmokkal a fejemben.

A nedves fű illata az orromba téved, miközben újabb képek villannak meg elmémben: oly nagyon hívogat magához a puha pázsit, hogy nem is ellenkezem, leheveredek a földre és behunyom a szemem. Hagyom, hogy kitörölje gondolataimat a hirtelen támadt dermesztő fuvallat, s mikor ismét kinyitom pilláimat, már csak Én vagyok és az űr mérhetetlen mélysége. Csupán a saját levegővételeim azok, amik kitöltik most a világomat, mialatt a csillagokat keresem… a múlt hírnökeit.

Hátborzongató, ahogy belegondolok azokba a távolságokba, amiket a könyvekben olvastam. Hozzászoktam a száz méterekhez, a néhány kilométerekhez és a hét perces buszozásokhoz, amiket olykor mégis végtelennek érzek. Elmosolyodom, ahogy a fűben fekszem. Csodálatos és ésszel felfoghatatlan a világ… mindenhonnan idősebbnél idősebb csillagok ontják felém fénysugaraikat, amik már akkor úton voltak, amikor még nem is létezett ez a bolygó. Szinte érzem, amint a múlt karjai körülölelnek, idelent a fűben. Könny szökik a szemembe, de nem tudom, a hidegtől-e vagy a bánattól…

Ebben a jéghideg pillanatban rájövök, hogy a problémák, amikkel küszködök, saját magam által teremtett akadályok. Butaság mind.

Kifújom magamból a gondokat a fáradt, elhasználódott levegővel együtt és reménykedem, hogy nem térnek vissza: most, hogy újra kiürítettem az elmém, ahogy ismét a végtelen feketeségbe tekintek, látom, pislákolnak a csillagok. Úgy érzem, engem néznek, de oly pici vagyok, hogy hunyorogniuk kell. A szemem sarkából kiszúrom az egyiket: ridegnek, távolinak tűnik és… nagyon szomorúnak: mintha magamat látnám.

A következő pillanatban kicsordulnak a könnyeim...

Ám, valami történik ezután: egy hullócsillag süvít végig a koromfekete égbolton. Minden másnál fényesebben tündökölt ezen a sötét éjszakán… de csak egyetlen szemhunyás erejéig. Furcsa, ugyanakkor megindító és célt adó gondolat ötlik eszembe a különös látványt követően: ez a hullócsillag pont olyan volt, mint az ember. Apró porszem, akinek élete többre hivatott környezeténél, aki fényes utat járhat be, ha úgy ítéltetik… ha elfogadja, hogy csak egy szívdobbanás az Univerzum életében: vagy talán még annyi sem.

Mi értelme aggódni és várni? Félni a következményektől... az álmaim tiszták és gyönyörűek, de csak álmok: holnap viszont... holnap megvalósítom őket.

Köszönöm PL…