Igazság szerint a Devil May Cry óta nem érkezett igazán emészthető, a keresztény vallás poklát és mennyét alternatívan feldolgozó hack ’n slash stuff. Próbálkoztak persze, akadtak trónbitorlójelöltek, de valahogy mindegyikből hiányzott az-az általam már oly sokat emlegetett, megfoghatatlan plusz, ami kiemelte volna őket a tucat termékek sűrű masszájából: vajon a Bayonetta megérdemli-e, hogy egy lapon emlegessük a neves előddel? Tesztünkben, többek között erre is keressük a választ.
Nem is tudom, hol kezdjem… bár, a nem kevés akciót felvonultató prológus fontos eseményekről számol be, az én figyelmem valahogy mégis el-elkalandozott a képernyőn megjelenő, naaagyon hosszú combú, fekete bőrcuccot(?) viselő hölgyemény alakjára. Bayonetta igazi egyéniség, alkotói minden bizonnyal arra törekedtek, hogy karakterük bekerüljön a videojátékok legendás hősei közé, ami véleményem szerint megvalósult: bájos, finom arcvonalait ámulva csodáljuk, szemének vádló, kifejező villanásait a gyomrunkban érezzük, míg érces, ugyanakkor dallamosan csengő hangját nem tévesztjük össze máséval: egyszóval, Hideki Kamiya, Dante apukája mostantól egy sötét boszorkalányt is kis családjában üdvözölhet.

Nem véletlenül beszélek róla ennyit, az Ő személyisége meghatározó a játék hangulatát tekintve: ha nem tudtok megbarátkozni vele, ráhagyni a hülyeségeit és a hisztiket, ahogy a barátnőnkre szokás, bizony nem fogtok kijönni egymással, ugyanis a program… hogy is mondjam, meglehetősen csapongó. Egyik pillanatban még a harc hevében daráljuk az angyalokat (mindjárt, mindjárt), míg a következő jelenetben már derékra tett kézzel nyalókázik a lány, miközben ugyancsak boszorka ellenfele még támadás előtt kisminkeli magát. Szóval, akadnak csajos jelenetek, azok a tipikus, „a fejünket fogjuk a fájdalomtól” életszituációk, de ezek inkább mosolyt csalnak most az arcunkra. Az átvezetők alatt kipihenhetjük fáradalmainkat és készülhetünk a következő bossfightra, vagy chapterre, miközben a történet alakulásán izgulunk egy kicsit, sőt, ha mégiscsak sikerül elkapni a játék eszeveszett világát, még nevetünk is… bár ez utóbbi inkább a játék második felére igaz, amikor már durvulnak a dolgok: ugyanis elég lassan indul be a cselekmény.
A körülbelül tíz-tizenkét órás sztori meglehetősen egyedi világba kalauzol el bennünket, ahol a mágia, a vallás és az emberek hétköznapjai, három egymással egyensúlyi állapotban álló határvonal... volt, ugyanis bizonyos körök szeretnék, ha eltűnnének ezek a metafizikai falak. Bayonetta, aki egy tó fenekéről kerül elő ötszáz év szunyókálást követően, semmire sem emlékszik a múltjából. Ahhoz, hogy kiderítse, ki volt Ő, miért kell angyalokkal és mindenféle pokolbéli teremtményekkel küzdenie meg kell találnia a Jobb Szem néven emlegetett varázstárgyat. Az infót egy Enzo nevű alaktól szerezte, aki bár, csupán a régmúlt idők ereklyéinek kutatója, a boszorka jobb sansz híján feldúlja Európa szívét, mivel úgy hiszi, a zöld kristály, amit a mellkasán visel, (jó, tudom, senki nem azt nézi, de most próbáljunk meg odakoncentrálni) a Bal Szem. Egykor, két szembenálló frakció, az Umbra Boszorkányok és Lumen Bölcsek uralták mindkét tárgyat, amivel az idő végeláthatatlan tekervényeit fürkészték, de ötszáz évvel a játék jelene előtt, egy szokásos gyűlésen, (amin mindkét fél részt vett) a csoport tagjai misztikus körülmények között meghaltak, a relikviák pedig eltűntek.